„Egy fa kidől, messze hangzik. Nő az erdő, ki hallja?”
Ez a régi mondás nagyon találó az erdészek tevékenységére, melynek része az arra érett fák kivágása, de az erdőnevelés kevésbé látványos, annál több szaktudást, gondosságot, alázatot, a természet megfigyelését igénylő tevékenység is. Az erdőgazdálkodás végeredménye nem a fatermék, hanem a társadalom minden igényét kiszolgáló, egészséges erdő.
Az erdő amellett, hogy a földi élet számára nélkülözhetetlen környezeti rendszer, az emberi társadalmak számára igen fontos természeti erőforrás. Az erdővel gazdálkodóknak óriási a felelőssége, hiszen minden tevékenységüket úgy kell végezniük, hogy ne sérüljön ez az érzékeny rendszer, és a gazdálkodás eredményeként legalább olyan, vagy jobb állapotban maradjon fenn az utókor számára, mint ahogy azt a mi nemzedékünk kapta az elődöktől. Tökéletesen kifejezi a lényeget a mondás, miszerint a földet, az erdőt nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.
Az erdésznek jutott az a hivatás, hogy ezt az igen felelősségteljes feladatot végezze. Erdészre nem az erdőnek, hanem a társadalomnak van szüksége.
Az erdővel gazdálkodó elsősorban az erdővagyonnal gazdálkodik, melynek keretében fenntartja az erdei létesítményeket (utak, nyiladékok, építmények, stb.), faanyagot termel a gazdaság számára, az erdőterületeket pedig folyamatosan ápolja, neveli és felújítja. Eközben ügyel a természeti értékek védelmére, és a közjóléti létesítmények fenntartásával biztosítja az erdő látogatói számára az aktív kikapcsolódás feltételeit.
A természetközeli erdőgazdálkodás a természeti folyamatokat optimálisan kihasználó, a tartamosságot, biológiai sokféleséget biztosító gazdálkodási elv, amely során:
- nem sérül az erdő, mint legfejlettebb életközösség ökológiai egyensúlya;
- olyan kíméletes beavatkozásokat hajtanak végre, amelyek nem sértik az erdő talaját, a megtelepült csemetéket és az idős állomány egyedeit;
- azonos súllyal kezeli az ökológiát és az ökonómiát.