A természet védelméről szóló törvény alapján kiemelt oltalmuk biztosítása érdekében védetté kell nyilvánítani a tudományos, kulturális, esztétikai, oktatási, gazdasági és más közérdekből, valamint a biológiai sokféleség megőrzése céljából arra érdemes vadon élő szervezeteket, azaz az állat-, növény-, gomba- és zuzmófajokat, életközösségeiket, továbbá termő-, tartózkodó-, élőhelyeiket. E kiemelt oltalom a védetté nyilvánítással jön létre. Amennyiben egy védett természeti érték védelme csak különleges intézkedésekkel biztosítható, a természeti értéket fokozottan védetté kell nyilvánítani.
A Mecsekben és a Dráva menti erdőkben élő endemikus, fokozottan védett illetve védett növény- és állatfajok
Mecsek-hegység egyik legszebb és legféltettebb, a jégkorszakot is átvészelő lágyszárú növénye. Hazánkban csak a Kelet-Mecsek területén fordul elő, becslések szerint itt él a világállomány 90 %-a. Májusban nyíló bíborpiros virágaiban kevés a sziromlevél, sok sárga porzó és ötágú termő található. Elsősorban a napfényes, félárnyékos helyeket kedveli, leggyakrabban a délies lejtők cseres-tölgyeseiben találjuk. Latin nevét a görög istenek orvosáról Páionról kapta, ugyanis a gyökeréből készült főzetet egykor görcsoldóként használták epilepszia ellen.
Fokozottan védett növényfajunk, melynek természetvédelmi értéke 250 000 Ft.
E növényritkaságunkat legelőször 1998-ban a Kelet–Mecsek Tájvédelmi Körzet területén, Óbánya település felett, Harács-mező felé találták meg. Egy évvel később, 1999-ben Pécsvárad község határban, a Réka-völgyben is rábukkantak a faj néhány példányára.
A ciklámenlila nőszőfű 16–40 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Hajtásai májusban jelennek meg, virága július elejétől július végéig nyílik. A magvak augusztus-szeptemberre érnek be. Erőteljesen fragmentált elterjedése és kis egyedszáma miatt a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján veszélyeztetett státusszal szerepel. Elterjedésének központja Észak-Olaszországban található, de előfordul Szicíliában (az Etna lejtőin) Dél-Franciaországban, Svájcban, Csehországban, Szlovákiában. Magyarországon csak néhány példány ismert, ezért fokozottan védett.
Természetvédelmi értéke 250 000 Ft.
A csodabogyók két faja fordul elő a Kárpát-medencében. Magyarországon mindkettővel leggyakrabban a Dél-Dunántúl erdeiben találkozhatunk.
A csodabogyóknak levélszerű szárképlete van. Közepükön tavasszal jelennek meg az apró, zöldesbarna virágok. Virágaik kevéssé feltűnőek, novemberre-februárra beérő piros, mintegy egy centiméteres bogyótermésük annál látványosabbá teszi őket.
A szúrós csodabogyó közel méteres magasságot is elérhet. A Dél-Dunántúlon sokfelé tömeges faj, védetté nyilvánítását az indokolta, hogy mutatós, örökzöld hajtásait virágkötészeti és koszorúkészítési célokra igen nagy mennyiségben gyűjtötték.
A szubmediterrán elterjedésű, bükkösökben, gyertyános–tölgyesekben élő, szintén örökzöld lónyelvű csodabogyót valószínűleg szórványos előfordulása miatt nem gyűjtötték nagy mennyiségben. Bár nem szúrós hegyű „ál-levelei” jóval nagyobbak (5–12 cm hosszúak), kevésbé feltűnő, hiszen hajtásai rendszerint a talajon elfekszenek. A Mecsek erdeiben gyakran találkozhatunk vele, továbbá a Keszthelyi-hegységben, a Bakonyban és talán a Velencei-hegységben fordul elő. Állományait néhol a túlszaporodott vadállomány téli rágása veszélyezteti, ezért a vadlétszám szabályozására különös figyelmet fordítunk Magyarországon 1982 óta védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.
Magyarország legnagyobb ragadozó madara. Többnyire nyílt területeken, folyók, tavak közelében találkozhatunk vele. Előszeretettel zsákmányolja a vízfelszín közelében úszó halakat és az ott táplálkozó vízimadarakat. Fészkelésre szívesen választja zárt erdőben azokat a fákat, melyek elbírják az évek során tekintélyes méreteket elérő fészkét, és biztosítják a megfelelő zavartalanságot a közel fél éven keresztül tartó költési időszakban. Hazánkban a fészkelő állománya közel 300 párra tehető, amelynek jelentős része a Dél-Dunántúlon fészkel. A Baranya megyei populáció közel 50 párt számlál, ezért fontosnak tartjuk, hogy a költési időszakban a fészkelőpárok zavartalansága biztosítva legyen. A Duna-Dráva Nemzeti Park munkatársaival szorosan együttműködve a fészkek köré védőzónát jelölünk ki, így biztosítani tudjuk a költés, fiókanevelés sikerességét. Ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy a rétisas állománynak továbbra is stabil populációja legyen térségünkben.
A piszedenevér hazánk ritka denevérfaja. Tipikus erdőlakó faj, kedveli az idős tölgy, gyertyán és vegyes állományú erdőket. Szálláshelyei elsősorban fák kérge alatt találhatók, de odvakba, illetve erdők közelében álló épületekbe is beköltözhet. Fontos számára az idős, természetes erdők megléte, mivel elsősorban az ilyen állományokban lévő faegyedekben alakulhatnak ki számára megfelelő búvóhelyek. Rejtett életet élő faj. Röviddel naplemente után már vadászni indul. Szinte kizárólag kisebb és közepes méretű éjjeli lepkékkel táplálkozik.Táplálkozása során előszeretettel használja az erdei utakat, erdőszéleket is. Telelőhelyeiket március–április környékén hagyják el, majd május környékén alakulnak ki a néhány tíz nőstényből álló szülőkolóniák. Évente egy-két kölyköt hoznak világra.
Egész Európában veszélyeztetett fajként tartják számon. Számuk mindenütt csökkent az utóbbi évtizedekben. A faj védelme érdekében az odvas fák kímélése szükséges, ezért arra erdőgazdálkodási munkálatok során különösen odafigyelünk, valamint középkorú erdeinkben – ahol nincs kellő mennyiségű odvas fa – mesterséges odvak kihelyezésével segítjük a megtelepedését.
Hazánkban hozzá hasonló színű és méretű cincér nem él. Legnagyobb számban a Dunántúl erdeiben fordul elő, de megtalálható a Börzsönyben és a Bükkben is. 2019-ben az év rovarának megválasztott havasi cincér a bükkösök „címerállata”, más erdőtársulásokban sokkal ritkább, és azokban leginkább akkor fordul elő, ha elegyesen bükk is található bennük. Meleg napokon gyakran találkozhatunk a tápnövényük törzsén ülő vagy akörül mozgó imágókkal (kifejlett állatokkal). Lárváik két-három évig rágnak öreg, sérült vagy elpusztult fában. Bábozódás előtt elkészítik az imágók (kifejlett állatok) röpnyílását, majd a bábkamrát készítenek, ahol befejezik a teljes átalakulást.
Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint. Számos más európai országban is védett. Fennmaradását elsősorban a sérült fák, kidőlt törzsek visszahagyásával, vegyes korú állományok kialakításával, lékek, tisztások megőrzésével segítjük.
Gyakoribb, kultúrakövető rokonával szemben, a fekete gólya a zárt, zavartalan erdők fészkelője, jóval ritkább is. Az Afrikából rendszeresen visszatérő gólyák öreg fák magasan lévő elágazásaiba építik fészküket. A fészek megközelítéséhez berepülő folyosóra van szükségük, ezért azt sokszor erdészeti utaink közelébe építik annak ellenére, hogy zavarásra érzékeny faj. Dél-Dunántúli állományuk stabilnak mondható, ami fészkeinek ismeretével és zavartalanságuk biztosításával hozható összefüggésbe. A faj hosszútávú fennmaradását az erdőgazdaság szakemberei által végzett rendszeres monitoring és az örökerdő erdőgazdálkodás biztosíthatja. A Dráva-menti erdeinkben kihelyezett mesterséges fészekalappal is segítjük a párok megtelepedését.
Az óbányai-völgy oxigéndús patakjában él a Kelet-Mecsek bennszülött (endemikus) rovarfaja a mecseki őszitegzes. E fokozottan védett faj csupán a Mecsek-hegység néhány pontján él és sehol máshol a Földön. A jégkorszakot követő felmelegedés után a hegység északi futású szurdokvölgyeiben maradt fenn.
Kifejlett, jóformán röpképtelen egyedeivel novemberben lehet találkozni a patakpart növényzetén. Élete java részét lárvaként a vízben tölti. Kisebb lárvákkal, elhalt növényi részekkel, valamint a kövek algabevonatával táplálkozik. A patak medrében található építőanyagokból egy lakócsövet épít maga körül, hogy megvédje testét. Nyár végén a bejáratot apró kavicsokkal torlaszolja el, hogy báb formájában is biztonságban legyen. A kifejlett tegzes a molylepkére hasonlít a legjobban. Testük megnyúlt, karcsú, szárnyaikat a lepkéktől eltérően nem pikkelyek, hanem apró kis szőrök borítják.
Az imágók a vizek környékén rajzanak, itt keresnek párt maguknak, majd visszatérnek oda, ahol maguk is születtek és ott rakják le petéiket a víz fölé hajló ágak alsó felszínére, ahonnan majd a kikelő lárvák a vízbe esnek.
Fontos, hogy a vizet semmilyen szennyezés ne érje, és az erdő árnyaló hatását sem szabad megváltoztatni. Az erdőtervezési feladatok során szakembereink erre különös figyelmet fordítanak. A mikroklíma megváltoztatása vagy a vízszennyezés e fokozottan védett faj számára végzetes lenne.
Földrészünk bennszülött (endemikus) és egyben a legnagyobb termetű szitakötőfajának egyike, amely elsősorban alacsonyabb középhegységi, hegylábi és dombsági területek lakója. Hazánkban a Soproni-hegységben, az Őrségben, Vendvidéken és a Mecsekben találkozhatunk vele. Az eddig ismert populációiban elég alacsony egyedszámmal van jelen, de kibújása szinkronizáltnak tekinthető, júliusban lehet számítani a megjelenésére. Az ivarérett hímek a patakok fölött járőröznek, majd időről időre napsütötte helyre, tisztásokra ülnek ki melegedni. A nőstények hosszú tojócsövükkel közvetlenül az iszapos aljzatba helyezik a tojásokat, egyenként. Meglehetősen ritkán lehet velük találkozni, mivel elég nagy területen szóródik szét a népesség, a patak vonalát követve.
Mivel a faj fennmaradása az Ausztria, Szlovénia és Magyarország területén lévő népesség túlélésén múlik, ezért az élőhelye környékén egyáltalán nem, vagy csak gondosan megtervezett, környezetkímélő erdészeti munkálatokat folytatunk. Miután ez az alfaj máshol nem fordul elő, természetvédelmi szempontból az egyik legjelentősebb szitakötőnknek kell tekintenünk.
